Felébredek. Már-már vidáman pattanok ki az ágyból, majd első utam az ablakhoz vezet, széthúzom a függönyt, majd kitárom az ablakot, hogy bejöhessen a friss levegő.
Néhány percig csak állok ott, s keresztbefont kézzel a mellkasom előtt szemlélem, lent, az utcán sétáló járókelőket.
Minden olyan csendes, és nyugodt, senki nem siet, nem idegeskedik. Csak állok ott és ámulattal nézem az elém táruló képet, nem értem, hogy tudnak ők ilyen nyugodtak lenni, miközben lelkemben érzelmek vihara dúl...
Még mindig átkarolva magam odaballagok a gabródhoz. Kinyitom ajtaját s előhozok egy nagyméretű, bézsszínű dobozt.
Leteszem az ágyra majd felnyitom, amit látok attól még a lélegzetem is eláll. Kiemelem a gyönyörű, mégis szolid menyasszonyi ruhát a dobozból. Nincs rajta semmi cicoma sem csipke, csupán néhány hímzés.
[i]Izgatottan forgatom az ujjamon ez egyszerű jeggyűrűt.
Egyfolytában Te jársz a fejemben, Kedvesem. Nem sokára újra együtt leszünk! Ígérem.
Ennek kellene lennie életem legszebb napjának... Kellene...
Kislányként annyiszor álmodoztam, hogy milyen lesz az Én esküvönk. Nem is olyan rég pedig arról, vajon milyen lesz  Mi esküvönk. Nem az Enyém, nem is a tiéd, hanem a miénk...
De ezek az ábrándok tova szálltak, úgy ahogy a pillét viszi tova a könnyű szél... Az álmok helyét már átvette a keserűség, szomorúság üresség...
Valami hiányzik az életemből... Minden nap, minden percben, minden egyes levegővételnél, vagy szívdobbanásnál.
Vannak barátaim... Mégis magányos vagyok... Most már tudom milyen a társas magány... Körülötted emberek vannak, barátok, segíteni akarnak, de nem tudnak, vagy nem engedem?
Inkább szenvedek egyedül... Tudom, az én hibám volt, nem voltam Ott... Veled...
Kár a múlton rágódni, az időkereke csupán előre vánszorog... lassan kínzóan lassan. S neked még sincs erőd visszaforgatni...[/i]
Hátrálok pár lépést a tükörtől. S mosolyt varázsolok az arcomra... Hiszen ma valami véget ér s egy új kezdődik... [i]Az élet egy állandó körforgás amiben meg kell találnod a helyedet[/i] - gondolom magamban.
Magamra öltöm a hófehér ruhakölteményt, magamhoz veszem a csokrom, mosolygok...
Elvégre ennek kellene lennie életem legszebb napjának...
Lassú léptekkel hagyom el a szobát.
Ajtón kilépve megcsap a tavaszi szél által hordott virágok illata.
Minden olyan gyönyörű, a madarak csiripelnek a nap süt, alattam, az utcán pedig boldog, beszélgető, vagy éppen munkába siető embereket látok...
Felmászok az erkély korlátára, s onnan tekintek le a mélybe...
Hallom az emberek sikoltását, kiabálásait...
- Ugrani készül...
- Nincs magánál...
Nem érdekel... Senki és semmi nem távolíthat el már... Nincs senki, amiatt e világon kellene maradnom.... Nincs, ami itt tartson...
Ugrok...
Pillekönnyűnek érzem magam...
Karommal védelmezően átkarolom magam...
Nem félek a haláltól... Már nem....
Ott akarok lenni, ahol Ő csak Vele...
Szeretlek kedvesem, s a halál sem választhat el minket... - suttogom utoljára