Sokszor mondják és mondták az emberek, hogy egyszer mindenki ráfog döbbenni arra, hogy az életben a legfontosabb a család, erre csak azonban akkor jövünk rá, mikor már minden elveszett.
Én is hasonló helyzetben vagyok... Azzal a különbséggel, hogy nekem van még élő családtagom. Lehetőségem nincs már az újrakezdésre. Lett volna. Számtalanszor. Gyávaságom miatt azonban mindannyiszor elszalasztottam a lehetőséget.
Nem hittem abban, hogy Én is megérdemlem azt, hogy boldog legyek.
Egy olyan ember, aki ellöki magától családját, s szinte a haláltorkába taszítja őket bármit megérdemel, csak boldogságot nem. Számomra már nincs bocsánat.
Többször lett volna lehetőségem helyrehozni hibáimat, de gyáva voltam. Gyáva. Még arra is, hogy igazán szembenézzek velük. Önmagamat áltattam azzal, hogy neki így a jó és ő boldog. Ha pedig ő boldog nekem is annak kellene lennem...
inkább figyeltem távolról némán, hogyan nő fel szülők nélkül, s miképp is alakul élete.
Belül fájt, égető, elemésztő kín volt, hogy nem lehettem vele, nem állhattam mellette. Nem segíthettem neki igazán, csak, mint az iskola egyik tanára.
Nagyszerű fiú, mennyire hasonlít Lillyre. Ugyanolyan nagyszerű ember lett, mint amilyen az anyja volt.
Mindig is büszke vagyok rá, ha belegondolok, hogy Harry mit vitt véghez. Olyat tett, ami még magának Dumbledore-nak sem sikerült, legyőzte Voldemortot. S a háború alatt rengeteg, szívének kedves embert vesztett el, de soha nem tört meg.
Miniszter lehetett volna, de nem fogadta el. Ő a mágustársadalom hőse. Ő, aki megmentette a Varázsvilágot attól, hogy örök sötétség boruljon rá. S ezzel ő maga nem keveset veszített.
Senki nem vette észre, hogy ő szenved a legjobban. Nem... Mindenki ünnepelt és boldog volt. Számukra egy új élet kezdődött új lehetőségekkel és kilátásokkal.
Ő magányos volt, és tudom legbelül szenvedett.
Elmondhattam volna neki, hogy: Nem! Nincs egyedül a világban, itt vagyok neki én az apja, nem James, hanem én...
Dumledore parancsára Franciaországba kellett utaznom. Mikor visszatértem akkor már Harry nem volt az országban. Elment. Elment, itt hagyta Angliát, hátra hagyta múltját.
Nem tudtam többet csak annyit hogy él. Valahol a világban, egy másik országban, de él...
Azóta sem tudok róla semmit.
Számomra már tényleg vége mindennek. Teljes mértékben kiégtem, nincs sem kedvem sem erőm élni.
Jó lenne még egyszer, legalább egyszer, utoljára látni, beszélni vele. Már bánom, hogy nem voltam képes elmondani neki az igazságot, ha most lenne rá lehetőségem... Megtenném.
Egy könnycsepp gördül le arcomon.
Eszembe jut, hányszor mondta Dumbledore, hogy mondjam el neki az igazat. De soha nem volt hozzá erőm.
Lerombolni egy idilli képet... Egy teljes múltat... Egy életet romokba dönteni... nem tudtam megtenni.
Mindig is úgy tudta, ő James Potter fia. Rám soha nem tekintett másként mint egy tanárra, aki segít neki, mert az a kötelessége.
Lassan elbotorkálok a konyháig, a szekrényből előveszem a konyhakést.
Néhány másodpercre megtorpanok.
Visszaérve a szobába leülök az asztalhoz s írok egy búcsúlevelet. Rendre felrémlik előttem, hol Lilly, hol pedig Harry arca. Lilly volt az első ember a Roxfortban aki elfogadott olyannak amilyen vagyok. Mindig megvédett a többiektől, nem hagyta, hogy gúnyolódásuk céltáblájává váljak.
Képes volt meglátni az emberekben a szépet, s a jót, akkor is ha az ember nem talált magában sem szépet sem pedig jót.
Lelki szemeim előtt újra leperegnek a régi, boldog évek. Mikor még minden szép volt és jó. Lily életben volt.
A boldogság már nincs sem jelenemben sem múltamban... Emlékeimben él tovább.
Megmarkolom a kést, s szívem főlé emelem. Habozok, néhány másodperc múlva megindul a tör a szívem felé. Átszakítva bőrt húst, izmokat, s szívet.
Furcsa – gondolom utoljára – nem is fáj...
Hív a sötétség.
- Megyek Lily – suttogom utoljára.

***

Szeles őszi nap van, a temetőben nem jár senki. Néhány másodperc múlva léptek zaja veri fel a csendet. Lassú, bizonytalan léptekkel egy csuklyás alak közeledik az egyik magányosan álló sírhoz. Mikor odaér leemeli arcát fedő csuklyáját, halkan suttogja a sírkövön álló feliratot.
- Itt nyugszik Remus J. Lupin – hangja semleges.
Alatta egy vers van:
Távol a vonzástól még nyílik másik távlat,
Az a hely, mit nem hagy el a fény,
Soha nem üzen a földi világnak...
Arca továbbra is érzelemmentes marad. Eltökélte nem fog egy könnycseppet sem ejteni. Többet nem...
Ökölbe szorított ujjai kinyílnak, s kiesik a köztük szorongatott levél.
Kedves Harry...