Fázom Hermione erős fejfájással ébredt, két könyökére támaszkodva próbálta magát ülő helyzetbe tornázni. Első dolog, ami eljutott a tudatáig, az a nyitott ablakon át beszűrődő vidám madárcsicsergés volt. Érdeklődő tekintettel nézett körbe a szobában, majd kissé csalódottan állapította meg, hogy egyedül van. Tekintete az éjjeliasztalon álló órára tévedt, ami három órát mutatott. Néhány percig élvezte a madárcsicsergés és a meleg nyári nap okozta harmóniát, majd odébb csusszant az a takaró szélére s belebújt az ágy mellett heverő papucsába, s majd átöltözött a hálóingjéből. Kisétált a szobából, útját pedig a bájitallabor felé vette – Piton határozott kérése ellenére. Biztos volt benne, hogy ott fogja találni a bájitalok mesterét. Nem tévedett. Mihelyst benyitott a helyiségbe az üst felé görnyedő alak rögtön ráfordította figyelmét. Szemében aggodalom csillant, s két nagy lépéssel Hermione mellett termett, gyorsan átkarolta, támaszt nyújtva gyönge testének, s egy kényelmes bőr karosszékhez kísérte. Segített neki leülni, majd a kezébe nyomott egy bájitalos fiolát, s intett a lánynak, hogy igya meg. - Hogy érzi magát Granger? – kérdezte, miután a lány egy hajtásra kihúzta a bájitalt. - Köszönöm, kicsit jobban – felelte. Tekintete kissé elidőzött a férfi arcán. – Miféle főzetet kaptam? – érdeklődött. - Egyfajta erősítőfőzetet; a különleges Szövethelyreállító-ír amint látja – intett karjával a fortyogó üst felé – éppen most készül. - Aha – mondta a lány kissé bizonytalanul. - Hm fáj a lába? – kérdezte Piton. - Az igazat megvallva nem - A lány olyan hangon mondta mindezt, mint aki még maga is furcsállja mindezt. - Értem – bólintott kissé Piton. – Ne csodálkozzon, nem a seb gyógyult be, hanem elvégeztem a lábán néhány fájdalomcsillapító bűbájt. S elindult vissza az üsthöz, Hermione pedig némán nézett utána, majd kis idő elteltével megszólalt. - Értem tanár úr… – mondta zavartan, s még hozzá tette – és köszönöm. Piton hirtelen felkapta a fejét, s fekete szempárjával értetlenül nézett Hermionéra. - Mit köszön? – kérdezte Piton kissé érdeklődő hangnemben. - Azt, hogy ennyit segít nekem és, hogy – Vett egy mély levegőt, majd folytatta. – tiszteletben tartja a kérésem. - Úgy gondolom – mondta semleges hangon a férfi -, hogy ez kötelességem. Hermione bizonytalanul bólintott, egyszerűen nem tudott kiigazodni a férfin. Nagyot sóhajtott, majd halkan feltápászkodott a fotelből, s a lehető legcsendesebben kiosont az ajtón. *** Úgy tervezte, hogy feloson a szobájába, de rájött, hogy szomjas és éhes is, így hát a konyha felé vette az útját. - Invito narancslé és pirítós! – mondta, s közben intett a pálcájával. Néhány másodperc múlva az asztalon landoltak a kért dolgok, keresett egy tálcát, majd felvonult vele együtt a szobájába. Jó egy órával később azonban unatkozott, ezért úgy döntött, hogy lemegy a könyvtárhelyiségbe, s keres valami olvasmányt. *** Jó tíz perc múlva meg is találta, mikor benyitott az ajtón tátva maradt a szája. A helyiség hatalmas volt méretét tekintve, bár a roxforti könyvtárhelyiség méreteivel közel sem vetekedhetett. A falakat barna festék borította, néhol ezüstszállal átszőve, itt-ott pedig a különböző faliszőnyegek tarkították. Mindez rendkívül előkelőséget sugárzott. A terem első felében, egy ovális alakban egyfajta olvasóhely volt kialakítva. Középen volt egy hatalmas mahagóni asztal körülötte pedig elegáns bőrfotelek álltak. A könyves polcok szabályosan álltak egymás mellett. Hermione útját a történelmi részleg felé vette, szinte másodpereceken belül megakadt a szeme egy köteten. Melynek gerincén a következő cím állt ezüstös betűkkel: A Négy Nagy – avagy találgatások, és feltételezések az alapítókról. A könyvet magához szorítva odasétált a terem túlsó végében, egy óriási ablak előtt álló tölgyfa íróasztalhoz, s helyet foglalt az előtte elhelyezkedő széken. Kinyitotta, jobban mondva kinyitotta volna a könyvet, de tekintete megakadt az íróasztalon sorakozó négy fényképen, ebből kettő sarkában ott lógott egy kis vékony fekete szalag. Az egyik egy gyönyörű szőke szemű barna hajú nőt ábrázolt, a másik pedig egy mosolygós, körübelül hatéves, szőke, göndör vállig érő hajú fekete szemű kislányt. A harmadik képen három, vidám ember volt látható a büszkén mosolygó Piton, a nő és a kisgyerek. Piton egyik karjával átkarolta a nő vállát, míg a másikkal a lányát ölelte magához. Hermione kezével már nyúlt volna a harmadik fotóért, mikor egy élces, hideg hang hallatszott a háta mögött. - Miss Granger! Megtudhatnám, hogy mit keres itt engedély nélkül a könyvtárban és legfőképp: Mit keres a dolgozóasztalomon? - Ezek a képek az Ön családjáról készültek? – kérdezte szemrebbenés nélkül Hermione, úgy téve, mint aki meg sem halotta a kérdést. Piton csak most vette észre, hogy mi is van a lány kezében, rögtön cselekedett, kitépte a lány kezéből a fotót. Ajkai remegtek, a szemei pedig szinte villámot szórtak a dühtől. - Meghaltak, igaz? – Kérdezősködött tovább a lány – ügyet sem vetve a tajtékozó Pitonra. - Igen, ha annyira tudni akarja! – sziszegte indulatosan Piton. A halántékán pedig rángatózni kezdett egy ideg. - Mi történt? – érdeklődött tovább csendesen Hermione. Piton végül megadóan sóhajtott, s odahúzott egy széket az asztalhoz, s leroskadt rá, karjait keresztbe fonta mellkasa előtt. - Henriettát, a feleségemet – kezdte – a halálfalók fogták el és ölték meg. Laurával pedig a leukémia végzett, három évvel ezelőtt, csupán kilencéves volt. Hermione érezte, hogy kezd nagyon elsápadni, ezért gyorsan lehajtotta a fejét, s két kezével megmarkolta a térdét. - Piton lánya nem élte túl – tudatosult benne – akkor ő sem fogja… - gondolta magában. Olyan rémülten bámult mereven maga elé, mint egy csapdába szorult állat, ami már tudja nincs menekvés. - Leukémiában? – ismételte. - Igen. - De az, hogy lehetett, hiszen… - Nem Granger. Az Henrietta boszorkány volt, ám mugliszületésű, akár csak ön, így nem volt immunins arra a betegségre – magyarázta Piton, távolba révedő tekintettel. – Június huszonharmadikán halt meg, két évig szenvedett, másnap pedig telefonáltak, hogy találtak megfelelő donort így befeküdhet transzplantációra. - Értem tanár úr – mondta remegő hangon Hermione, s vetett egy futó pillantást a képre, amit időközben Piton visszahelyezett a helyére. A képen csupán Piton és a lánya állt, Laura fején egy kendő volt, amely alól már nem omlottak szőke tincsek a vállára, arca sápad volt és beesett, szemei tompán fénylettek, alattuk pedig sötét karikák húzódtak. Piton sem mosolygott, szemeiből elkeseredettség, düh, és reménytelenség áradt. Hermione szíve összeszorult a látványtól, s könnyeivel küszködve rohant ki a könyvtárból, magára hagyva a viselkedésén csodálkozó Perselus Pitont. Nem jutott sokáig, ugyanis egyszer csak szorítást érzett a karján, gyors szembefordult Pitonnal. Sem a szeme, sem az arckifejezése nem árult el semmiféle érzelmet. - Granger – kezdte, de a lány rögtön félbeszakította. - Nem akarok, és nem is fogok róla beszélni – sziszegte – legalábbis egyelőre nem – mondta dühösen, s közben kezével elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.