Hermione csendesen ballagott a két férfi mellett a Griffendél-klubhelyiség felé. Az egész kastély csendes volt, nem találkoztak mással, csak a gondok macskájával, Mrs. Norissal.
Az állat vörös szempárja néhány pillanat erejéig rájuk meredt, majd megfordult, és elfutott – talán gazdájához.

Rengeteg lépcsőt kellett megmászniuk, mégsem szóltak egymáshoz egész úton. A lányt ez egyáltalán nem zavarta, nyugtatólag hatott rá a csend, szemei minduntalan a falakat pásztázták, majd végül tekintete megállapodott az ablakokon, melyeken keresztül beszűrődött a napfény.
Hermione tüzetesen szemlélődve rótta a folyósokat a két professzor társaságában. Már hat éve járt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, de most hirtelen úgy érezte magát, mint egy elsős kisdiák, aki először jár a kastélyban. Teljesen elvarázsolva érezte magát.
Most mindent valahogy csodálatosabbnak, szebbnek és érdekesebbnek talált. A lovagi páncélok már nem tűntek zordnak, a festmények is szebbek voltak, mint korábban.
Szeme sarkából észrevette, hogy kísérői hirtelen megtorpannak. Zavartan emelte fel tekintetét, és látta, hogy már a klubhelyiség bejáratánál állnak, azonban a Kövér Dáma nem tartózkodott a szokásos helyén.
- Igazgató úr – kezdte tétován –, így hogyan fogunk bejutni?
- Nyugodj meg Hermione – mondta csendesen a professzor. Majd jobb kezét a festményre helyezte, és elmormolt néhány szót valamilyen – a lány számára – ismeretlen nyelven, ezután a portré rögtön feltárult. – Hermione – fordult Dumbledore ismét a lány felé -, légy szíves pakold össze a holmidat, mi itt lent megvárunk.
A lány válaszul bólintott, majd sarkon fordult, és útját a lányok hálókörletéhez vezető lépcső felé vette.
Már félúton járt, mikor hirtelen forogni kezdett vele a világ, a fejébe iszonyatos fájdalom nyílalt. Halkan felnyögött, s hátát neki vetette a falnak. Úgy érezte, menten összeesik a fájdalomtól. Behunyta a szemét, s igyekezett összeszedni minden erejét. Néhány pillanat múlva kissé jobban érezte magát, és folytatta útját.
Szomorúan nézett körbe a kis szobában, amelyben három, baldachinos ágy állt, és melynek még nem rég ő is lakója volt. Lassan elöntötték a múlt emlékei, s szemébe könnyek szöktek, újra lejátszódtak benne a régi, szép emlékek. Eszébe ötlött, hogy talán most jár itt utoljára, és lehet, hogy soha többé nem láthatja azt a helyet, ahová legszebb emlékei kötötték. Fájtak ezek a gondolatok, mégis néha úgy érezte, hogy az egésznek már nincs semmi értelme.
gyik percben küzdeni akart, a másikban, pedig legszívesebben feladta volna, hiszen már szülei se voltak vele. Támasz nélkül maradt, ennek ellenére erősnek kellett lennie.

Gyorsan száműzte fejéből ezeket a gondolatokat, és a szekrényhez lépett, majd elővette az utazóládáját. Szépen, rendben belerakta a különböző ruhadarabokat, illetve személyes tárgyait. Még egyszer körbetekintett a hálószobában. Váratlanul összeráncolta szemöldökét, úgy érezte, hogy valami nincs rendjén, valami még hiányzik…
Tekintete az ablakpárkányra tévedt, rögtön megpillantott egy nagyobb vörös szőrgolyót.
- Csámpás! – kiáltott fel. S rögtön odasietett a macskához, ölébe vette, majd gyorsan beletuszkolta a macskakosárba.

Néhány perc múlva már a klubhelyiségben állt bőröndjei társaságában, és némán figyelte, ahogy Dumbledore alkalmaz a csomagokon egy bűbájt, hogy azok lényegesen könnyebbek, és kisebbek legyenek. Így könnyűszerrel csúsztatta bele azokat a talárja egyik belső zsebébe.
***
Kis idő elteltével Hermione már a kastély udvarán vágott keresztül Piton társaságában. A férfi eddig nem szólt hozzá egy szót sem, leszámítva, az igazgatói irodában elhangzottakat.
- Granger! – szólalt meg végül a már jól ismert fagyos hangján, miután átlépték a birtok kapuit – Legyen szíves, jöjjön közelebb! – intette magához a lányt.

Szorosan magához ölelte a törékeny testet, majd vele együtt dehopponált. A lányt furcsa bizsergető érzés öntötte el, mikor tanára erős karjai dereka köré fonódtak. Felnézett a professzora arcába, s kis ideig szemlélte. A férfi - mintha megérezte volna magán a lány tekintetét -, a griffendéles szemébe nézett. Hermione érezte, hogy arca vörös színt ölt, ezért inkább lehajtotta a fejét, s gondolataiba mélyedt.
Azt a furcsa érzést, amit akkor érzett mikor Piton átkarolta, csak azzal tudta megmagyarázni magának, hogy a szülei halála után szinte égetően ki van éhezve bármi nemű kedvességre.
Csakis ez lehet a logikus magyarázat – gondolta.
Hirtelen úgy érezte, mintha testét egy vékony, szűk csövön húznák keresztül. A világ szétolvadt körülötte, és néhány pillanat múlva megszűnt az ölelés. Kinyitotta szemeit, és az első dolog – jobban mondva személy – ami látókörébe került nem más volt, mint Piton.
- Jól van Miss Granger? – kérdezte; hangjában kevés aggodalom is vegyült.
- Igen, köszönöm, jól vagyok – felelte a lány.
A férfi, se szó – se beszéd, a lány kezébe nyomott egy papírdarabot.
Hermione érdeklődve olvasta el a cetlit, melyen számára ismeretlen kézírással íródott szöveg állt.
Perselus Piton otthona az Arany Unikornis úton, a hármas házszám alatt található.
Mikor a végégre ért a ’levélnek’, és sikerült az információt megjegyeznie visszaadta a papírt, amit a férfi rögtön zsebre is tett.
- Jöjjön! – szólt a lánynak.
***
Fél óra múlva egy kisebb szobában volt. A holmiját is sikerült kipakolnia, most pedig lábait felhúzva és átölelve, fejét, pedig rajtuk nyugtatva ült az ágyon. Tekintete kirévedt az ablakon, s mélyen elmerült gondolataiban.
Minden olyan hirtelen, szinte villámcsapásszerűen történt.
Először az állandó vizsgálatok…
Kezelések sora…
Szülei elutaznak, majd balesetet szenvednek…
Nem mehet Harryékhez; sőt a szünetet nem mással kell töltenie, mint az iskola legellenszenvesebb tanárával, Pitonnal.
Legszívesebben ordított volna mély fájdalmában, de nem tehette, csupán csendben szenvedett.
Nem tudta, hogy mi lesz most az életével…
Sőt, akar ő egyáltalán élni, vagy az életéért harcolni? Hiszen – ő úgy gondolta – már nincs értelme küzdeni, ezt a csatát már rég elveszítette.
Mikor észrevette, hogy megint elért ehhez a gondolatkörhöz, halkan felnyögött. Annyira igyekezett ezekeket a gondolatokat kiverni a fejéből, mégis egyre többször visszatértek, és ő egyre elkeseredettebb lett.
Bármennyire is igyekezett kiverni a fejéből azt az elgondolást, mégis egyre többször gondolt rá.
Olyan magányosnak érezte magát, hiányoztak neki a szülei, s most még nem lehet együtt a két legjobb barátjával, sőt Ginnyvel sem.
Bár ennek is meg van a maga pozitív oldala – gondolta magában. – Legalább nem fognak gyanút barátai, és nem kell az aggodalmaskodó kérdéseikre válaszolgatnia. Így álcája sem fog lehullni előttük, legalábbis a nyár folyamán biztosan nem.
Az igazgató úr egy nagyon erős fedő-bűbájt alkalmazott rajta, de pontosan tudta, hogy ez a védelem nem fog örökké tartani. Mihelyst igazán megbízik egy személyben, vagy ha valaki őszinte érzelmeket táplál iránta, az álarc rögtön lehull.
Sötét gondolataiból Piton szavai rángatták vissza a valóságba.
- Granger! – hallatszott a férfi hangja – legyen szíves és jöjjön le reggelizni.
Hú – gondolta magában – Grangerezés? Ez nem ígér sok jót.
- Megyek, egy pillanat - kiáltott vissza.
***
Két perc múlva már a konyhaasztalnál álló székek egyikén foglalt helyet.
Az asztal roskadozott a rengeteg ételtől, azonban Hermione nem volt igazán éhes, ezért csak ült és bámult maga elé. Mikor ez feltűnt Pitonnak, abbahagyta a pirítósa vajazását, s a lányhoz fordult.
- Granger – szólt hozzá, ám ő nem figyelt rá, ugyanis mélyen gondolataiba mélyedt. A férfi sóhajtott egyet, majd újra kezdte, de most más hangnemben – Hermione! – kiáltott fel.
- Igen? – kérdezett vissza a lány.
- Miért nem eszik?
- Köszönöm, de nem vagyok éhes.
- Nem éhes? Vagy rosszul érzi magát? – kérdezte Piton gyanakodva.
- Nem vagyok éhes – mondta a lány tagolva, és kissé dühös hangnemben. – És most, ha megbocsát, szeretnék felmenni a szobámba egy kicsit pihenni, ugyanis kissé fáradt vagyok.
- Értem – bólintott a férfi – de három órakor lent várom a hallban, és akkor megtartom az első különórát.
- Rendben – mondta a lány, majd sarkon fordult s elindult a lépcső felé, a szobájába.
***
Első útja a szobájához tartozó fürdőszobába vezetett, aminek közepén egy kisebb, padlózatba süllyesztett fürdőkád állt. Odalépett a kád széléhez, azonban azon nem talált csapot, csupán két rózsát a kád oldalán, egy vöröset, és egy feketét.
Próba szerencse – gondolta, s kezét rájuk helyezte.
Hirtelen a kád elkezdett megtelni vízzel, a lány belenyúlt, s elégedetten tapasztalta, hogy az kellemesen meleg.
Mikor látta, hogy majdnem teljesen megtelt, levetette a könnyű nyári ruháját, s elmerült a hófehér habokban.
Közel fél órán át élvezte a lágy hullámok simogatását, majd kiszállt a kádból, s maga köré csavarta az egyik szekrényen talált halványkék törölközőt. Visszaballagott a szobába, ahol átöltözött és belebújt a frissen megvetett ágyba, majd gyorsan még felkönyökölt, s az éjjeliszekrényen álló órát beállította, hogy kettő órakor jelezzen.
***
Néhány perc múlva – legalábbis Hermionének úgy tűnt – szörnyű, fülsértő zsivajra ébredt. Nyögve az oldalára fordult, hogy kiderítse, mi is a zaj oka. Nem telt bele tíz másodpercbe, mire észrevette, hogy a furcsa hangot az ébresztőóra adta ki. Fáradtan, és kissé lassan felemelte kezét, hogy elhallgatassa a szörnyűséges tárgyat.
Mikor sikerült végre kidörzsölnie az álmot a szeméből, odabotorkált a ruhásszekrényhez.
Kis idő elteltével már a konyhaajtóban álldogált tanácstalanul; Piton épp egy szaklapot olvasott, s a lány nem akarta megzavarni. Azonban a férfi észrevette, s felé fordult.
- Miss Granger! – kezdte, ám látva a lány kissé nyúzott és sápadt arcát, rögtön megkérdezte – Jól érzi magát?
- Igen – felelte tétován a lány. – Csak nem aludtam valami jól.
- Értem – mondta a férfi. – Rémálmok? – kérdezte.
- Nem – rázta fejét a lány. – Nem tudom, egyszerűen nem aludtam valami jól, ugyanolyan fáradt vagyok, mint délelőtt. De lehet, hogy csupán azért, mert még szokatlan számomra az új környezet – mondta bizonytalanul.
Piton eltűnődött.
- Lehetséges. De most inkább egyen valamit, biztosan éhes már – mondta, s közben intett a pálcájával, és az asztalon nyomban megjelent egy tál gombaleves, és egy tányér tele palacsintával.
- Köszönöm – mondta hálásan a lány, s megeresztett egy halvány mosolyt a férfi felé.
- Nincs mit – mondta a professzor, majd még hozzátette – Jó étvágyat!
***
Jó negyed óra múltán, mikor a lány már megebédelt, Piton intett neki, hogy kövesse.
Végigmentek egy hosszú folyóson, melynek végén egy ajtó nyílt, ami egy lépcsőt rejtett. A pincébe leérve rögtön balra kanyarodtak, majd beléptek a második ajtón, ami mögött egy tágas bájitallabor rejlett. A lánynak tátva maradt a szája, mikor meglátta.
- Először is – szólt baljóslatú hangon a férfi. – A pincébe nem léphet be egyedül. A laborban is csak velem együtt tartózkodhat. Ezt ne feledje el, amíg itt lakik!
- Értem – mondta megszeppenten a lány.
- Akkor neki is állhatnánk megfőzni a bájitalt.
- Milyen főzetet fogunk elkészíteni? – érdeklődött Hermione.
- Az álomtalan álomitalt – jelentette ki nemes egyszerűséggel a Bájitalok mestere.
Kis idő elteltével Hermione már a bájital hozzávalókat darabolta, azonban váratlanul letette a kést az asztalra, s két kezével megtámaszkodott, a szemeit pedig behunyta. Rettenetesen szédült, ám néhány pillanat múlva már jobban is érezte magát, s így újra munkához látott.
Hirtelen elsötétült előtte a világ, s kezéből kicsúszott a kés, de még érezte a fájdalmat a bal lábában. Felsikított, s összeesett.
Azt már nem érezhette, hogy Piton, gyors reflexeinek hála, elkapja a testét, még mielőtt a földre zuhanna…