Nem Albus! - hallatszott egy ingerült hang az igazgatói szobából. - Hogyan kérhetsz meg arra, hogy vegyem magamhoz Grangert a nyári szünet hátralévő részére? 'Ilyen képtelen ötlet, még tőled is merész! - dohogta Piton, - majd rögtön folytatta, ám már keserű hangon.
 - Mégis mivel érdemeltem ezt, ki? Elég nekem tanév közben elviselni az állandó okoskodását! Ha már egyszer végezni akarsz velem, mondj ki rám inkább egy Avadát! Nem akarok lassú, és gyötrelmes halált halni! Bármit csak ezt ne! - mondta keserűen. - Mire vége lesz a szünetnek, elnézést, mire letelik két hét, idegroncs leszek!

Arca vörös színt öltött a benne egyre inkább felhalmozódó indulattól. Ujjai szinte karmokká görbültek, ahogy a székkarfát markolta, szemei pedig szinte parázslottak a benne egyre inkább felgyülemlő dühtől.
- Rendben – mondta nyugodt hangon az igazgató -, döntésedet természetesen tiszteletben tartom, ha megindokolod!

A bájitalok mestere nagyot sóhajtott, jól tudta, hogy Dumbledore megint készül valamire, és biztosan mindent be fog vetni, hogy elérje célját. Egy halk sóhaj szaladt ki a száján, előre látta szomorú sorsát. Egész nyarat azzal a tudálékos, “én mindent jobban tudok” nőszeméllyel töltheti. Még mindig biztos volt benne - na jó, már csak reménykedett -, hogy az igazgató csupán tréfál, ezt még ő sem gondolhatja komolyan.

Piton mély, átható tekintettel vizslatta az öreg varázsló arcát.
Ám attól, amit annak szemeiben látott teljesen ledöbbent. A máskor mindig vidám, magabiztosságot tükröző szempár, most szokatlanul fénytelen volt, és mély bánatot sugározott.
Biztos volt benne, hogy valami rendkívül lényeges, ugyanakkor rossz dolog történhetett. De erre most nem gondolhatott, jelenleg fontosabb teendőik voltak.


 - Akkor lássuk is, miért nem vagyok hajlandó magamhoz venni a lányt – mondta hideg, s egyben magabiztos hangon. - Az első, és egyben legfontosabb indokom: ott vannak a szülei, miért nem maradhatna velük? A családot is lehetne őriztetni a rendtagokkal, és akkor nem kellene ez az egész felhajtás – sziszegte.
 - Perselus – kezdte az idős mágus, hangjába egy cseppnyi sajnálat és szomorúság vegyült. - A szülei meghaltak.
 - Meghaltak? - ismételte a szót Piton. – Halálfalók?
 - Nem. Repülőgép-baleset történt.
 - Micsoda, repülőgép baleset? Lezuhant a gép?
 - Felrobbantották - mondta nemes egyszerűséggel az igazgató.
 - Értem – suttogta férfi megsemmisülten. - A lány, hogyhogy túlélte? Gondolom, a szüleivel utazott.
 - Nem, csak Mr. és Mrs. Granger utazott a repülőgépen, mégpedig Németországba. Hermione pedig bizonyos okok miatt otthon maradt.

Bizonyos okok miatt? - horkant fel magában Piton. Teljesen biztos volt benne, hogy az a bizonyos ok nem más, mint a tanulás.
- Csak nem a vizsgákra készül már most? - kérdezte gúnyosan.
- Nem, más indoka volt.
- Hm, érdekes – mondta Piton, s kissé megemelte a szemöldökét. - Mi más oka lett volna arra, hogy nem utazott el?
- Hermione kórházban volt, orvosi kezelés alatt áll.
- Kórházban? - hápogta meglepetten Piton. -Miért, mi a baja? - Hangjából kihallatszott egy kevés sajnálat. - Miféle betegsége van? - mondta, miután nyelt egy nagyot.
 - Sajnálom Perselus – mondta Dumbledore. - Hermione külön megkért, hogy senkinek ne mondjam el. És én úgy gondolom, illő tiszteletben tartanom a kívánságát.
 - Értem – mondta semlegesen a férfi. Azonban magában eltökélte, hogy mihelyst alkalma nyílik rá, meg fogja kérdezni a lányt.
 - Perselus, elég neki most a gyász, kérlek, ne faggatózz majd. Ha ő úgy gondolja, el fogja mondani neked, ezért nyomatékosan megkérlek, hogy ne zargasd ezzel.

Piton lemondva megcsóválta a fejét.
Hát igen, vannak olyan dolgok, amik soha nem változnak, s ezek közé tartozik az igazgató állandó mesterkedése.

- Komolyan mondom, néha rosszabb, mint egy mardekáros – gondolta magában.
Minden lépése mögött volt valamiféle terve, és ami még bosszantóbb, az az átkozott meggyőző képessége, és az élethez való folytonos pozitív hozzáállása.
Ám az ősz varázsló legidegesítőbb tulajdonsága mégsem ez volt a férfi számára, hanem az, hogy az igazgató mindig úgy használta az okklumenciát az 'áldozaton', hogy az illető nem érezte meg.


 - Lehetetlen egy alak vagy Albus, te mégis mit szólnál ahhoz, hogyha én is belenéznék a fejedbe – morogta hideg hangon, és szemei szikrát szórtak.
 - Hidd el, egyszer még jól fog jönni – mondta az igazgató szinte sértően nyugodt hangon. - De halljuk az indokaidat.
 - Úgy gondolom – kezdte vészjósló hangon -, hogy nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy egy gyászoló tinédzsert vigasztaljak. Különben is ott van Potter meg Weasley, ahhoz talán még értenek, hogy átsegítsék barátnőjüket ezen a súlyos eseményen.

Az idős mágus furcsa tekintettel nézett a bájitaltan professzorra.

 - Jól tudod, hogy jelenleg én magam tanítom őket.
 - Hm – kapott a lehetőségen Piton -, és Granger kisasszony miért nem tarthat velük?
 - Ennek is megvannak az okai, köztük a legfontosabb talán az, hogy a lány gyógyító szeretne lenni, neked pedig kiváló tehetséged van a gyógyfőzetek készítésének terén, illetve az ehhez kapcsolódó bűbájokban, így melletted tanulhatna a legtöbbet.
 - Értem – mondta vicsorogva -, tehát akiket meg az átváltoztatástan érdekel azok Minervánál, akiket a bűbájtan érdekel azok meg Flitwicknél töltik a nyarat.
 - Nem, erről szó sincs, de kérlek, engedd meg, hogy nálad lakhasson nyáron!

Piton néhány percig mély hallgatásba borult, de nem tudott kitalálni egyetlen ellenérvet sem. Most már nem is kémkedett, így ezt sem tudta felhozni kifogásként.
Szidta magát, mert ha nem bukik le két évvel ezelőtt, most akkor nem kellene ezen keresztül mennie. De most már kár sajnálkoznia, a múltat senki sem változtathatja meg.

Erre az emlékre visszagondolva, fájdalmas hangon felnyögött. Akkor alig tudott megmenekülni, majdnem meghalt. A Sötét Nagyúr rájött, hogy Ő Dumbledore beépített kémje.

Az egész a minisztériumi incidens után kezdődött, egy egyszerű halálfaló gyűlésre indult – legalábbis neki úgy tűnt -, de nem az volt. Szinte mindenki jelen volt. Ahogy elfoglalta a helyét a körben, eltalálta az első Cruciatus átok, s utána szépen egymás után jött a többi is. Potter - nem tudta pontosan - úgy fél óra múlva tűnt fel, de akkor ő már alig volt eszméleténél. Nem tudta felidézni, hogy mi történt utána, elvesztette az eszméletét az őt ért sokktól, és a legközelebbi emléke az volt, hogy a Szent Mungoban fekszik.

Ezt az indokot tehát nem használhatom fel – gondolta magában. - De valaminek még lennie kell, az nem lehet, hogy ilyen egyszerűen bele kell törődnöm. Néhány percig lázasan kutakodott az emlékeiben, de nem talált semmi használhatót sem. Nagyot sóhajtott, majd végül szólásra nyitotta száját.

 - Rendben Albus – mondta alig hallhatóan -, elvállalom.
 - Köszönöm Perselus – mondta mosolyogva az igazgató. - Néhány percre kénytelen leszek itt hagyni téged, de mindjárt visszajövök – mondta, majd elhagyta az igazgatói irodát.


Piton pedig csendben ült, s tekintete kirévedt az ablakon. Kora délelőtt volt, nap első sugarai arany színbe vonták az egész tájat, az égen, pedig csupán néhány felhő volt.
A férfi mélyen elmerült az elmúlt néhány év eseményeiben, kezdve Voldemort visszatérésétől.

Mély letargiájából a nyitódó ajtó hangja rántotta vissza a valóságba. Lassan felemelte tekintetét az ajtóban éppen megjelenő igazgatóra. Ám nem volt egyedül, mögötte ott állt Granger is.

Nagyot sóhajtott, és igyekezett leküzdeni késztetését, hogy megátkozza az éppen helyet foglaló igazgatót . Miért nem tudott neki szólni, hogy rögtön magával hozza Hermionét? Legalább azt elmondhatta volna, hogy már mától vele fog lakni.

Végignézett a lányon, aki nem sokat változott. A haja, eléggé rövid lett, a csuklóján egy kis vékony fekete szalagot viselt. Arca kissé puffadt, szemei vörösek voltak a sírástól, s a mogyoróbarna, egykor eleven szempár most mély fájdalmat és gyászt tükrözött.

 - Jó napot! - köszönt a lány.

Piton egy kisebb bólintással viszonozta a köszönést, majd az igazgatóhoz fordult.
- Albus, ezek szerint ma el kell hoppanálnunk az otthonomba?
- Igen, ha nem gond.

A fekete hajú férfi kissé megrázta a fejét, jelezve, hogy nem.
- Miss Granger – fordult a lányhoz - indulhatunk?